“Hello, my name is Fred! Do you need my approval? I can approve anything!”

Drága barátaim, új sorozatot indítunk Meeting Art, vagyis “értekezlet-művészet” címmel!

Ezek a felvételek említésre méltóak a 80-as évek második esztendejéből a slágerlisták élére felkúszók közül: ‘The Tide is High’ - Blondie, ‘Woman’ - John Lennon, ‘The winner takes it all’ - ABBA. Mindemellett lehet-e korszakos egyéniségről, zseniről beszélni, ha valaki nem egy, hanem több területen alkot valamit és ezek közül egyik a zene, a könnyűzene. Eddigi négy tárgyalt slágerünk jó előadó, jó zenekar, jó zeneszerző és jó szövegíró termése. Picit kilépek, kilépünk ebből a helyzetből és ‘81-ben valami kicsit oda nem illőt tárgyalok. Ahogy a gomba a fa testén, olyan számomra adott év befutója, ez a nő…

Ronald Reagen lesz az USA elnöke, John Lennon eltávozik, kényszerből. Zeneileg azonban nem állunk jól. Felkúszik a listákra a Lipps a harmatos ‘Funkytown’-nal, Diana Ross az ‘Upside down’-nal, jön egy kis Queen(’Crazy little thing called love’). Majd a lassan kifulladó diszkónótákat jól lenyomja a McCartney a ‘Coming up’-pal, valamint a Pink Floyd az ‘(Another brick in) The Wall’-lal. Ezek elementáris zenék, csak távol állnak tőlem, mint Walton “pezsgőtől” a palackban erjesztés. Így a számomra marad a langy diszkó, keverve valami pop-os, soul-os, R&B-s romantikával.

A diszkó éve, kérem. Olyan anyagok vannak a listán, amiről mindenki tudja, aki valaha elment a diszkóklubba, hogy soha meg nem szűnő hatású szerzemények. A teljesség igénye nélkül: Anita Ward - ‘Ring my bell’, Rod Steward - ‘Da ya think I’m sexy’, Earth, Wind and Fire - ‘Boogie Wonderland’, Village People - ‘Y.M.C.A.’, Sister Sledge - ‘We are family’, Patrick Hernandez - ‘Born to be alive’. Erős mezőny, amihez még hozzácsapom a Dire Straits örökbecsűjét ‘Sultans of swing’ címmel. Aranyos társaság, amiből kiemelkedik egy szép csokibőrű lány, mindent felülíró, nem kifejezetten diszkó jellegű, ám kifejezetten vérpezsdítő nótájával, ami azóta a Melegmozgalmak egyik himnuszává nemesedett.

És eljövend az Úr 1978-dik esztendeje. Travolta egy éven belül pusztítja el a külvárosi gimit és a táncparketett szűkre szabott csőnacóban. Ehhez a Bee Gees és Olivia Newton-John a megfelelő partner. Az égen szárnyal a sikítozós ’Stayin’ Alive’, a doronbolós ’How deep is your love’, az elhadart ‘Your the one that I want’ és az összebújós ‘Hopelessly divoted to you’. A ’Summer nigths’-ot pedig had ne minősítsem. Születnek még kellemes dalok, amiket aztán jól feldolgoznak: ‘Baker street’ Gerry Raferty-től és a ‘Don’t let me be misunderstood’ Santa Esmeraldától, meg pár olyan, ami örökérvényű sláger: pölö a Queentől ‘We are the champions / We will rock you’ vagy a bongyorhajú, végtelenül csúnya Tina Turner juniortól(Bonnie Tyler) az ‘It’s a heartache’.
De nekem az első a - minőséget nem, de közkedveltséget és a könnyű megjegyezhetőséget mutató - listában négy érdekes nevű ember alkotása. Az embereim Anni-Frid Lyngstad, Björn Ulvaeus, Benny Anderson és Agnetha Faltskog(itt az a umlatos = 2 pötty a tetején).

A fenti téma nagyon sok bekezdést megérne, ugyanis a balatoni vendéglátás ezer sebből vérzik. Ma már nem elsősorban az a probléma, hogy németekre lenne kalibrálva és rettenetesen drága a honi pénztárcának - Budapesthez szokván nem tudnak újat mutatni sajnos/szerencsére - hanem a színvonal teljes és tökéletes hiánya. Egyszerűen nincsenek jó helyek. Egyáltalán.

Saját képességeimet messze meghaladó monstre projektre vállalkozom. 30-dik születésnapomat megelőzően szeretném végigvenni az elmúlt 3 évtized legnagyobb slágereit, és kiválasztani a saját kedvencemet minden esztendőből. Semmi vad zenei elemzés, előadói diszkográfia nagy mélységben, inkább csak az élmények felsorakoztatása, amik adott nótához kapcsolódik. Legyen hát az első az 1977-es év és az első slágerszerzemény bemutatása.