2014. augusztus 29-dike volt, péntek. A szokásos Sopronim mellett ültem a Kék Kaktuszban a Minarik Ede téren. Hűvös este volt, a kerthelyiség oldalára felrakták a bambusz térelválasztókat, hogy a Duna felől besurranó szelet némileg visszatartsa. A bekanyarodó 46-os villamos fénye megcsillant Puskás Öcsi bronzszobrának támaszkodó lábán, majd továbbugrott a levegőbe lendülőn, amiről eszembe jutott az a visszahúzós csel, ami után a teljes angol védelem visszavonult még a múlt század közepén. Ott ültem és gondolkodtam, hogy miképpen is telt el az elmúlt egy év, és lettem egyedül a nagy négyesből. Egy éve, 2013 augusztus végén határoztuk el, hogy kéthetente leülünk játszani. Rendes, hagyományos, békebeli pókerezés pár órára, ahogy apáink az ultival tették. Furcsa egy esztendő telt el, és ahhoz, hogy ne csak felfogjam, hanem meg is értsem, le kell, hogy írjam. Magamnak, talán másnak. De mielőtt belevágnék meg kell néznünk, kikről is szól majd a történet.

Kedves Demcsák Asszony!

Egy napig nagyon jól éreztük magunkat. Egy napos volt a hétvége és minden pillanatát jó dolgokkal töltöttük meg, és ezt vázlatosan fel is helyezem ide, mert megérdemli.

Szombaton (03/10) el akartunk menni valahova Micivel munka után, ahol jó lesz nekünk. Majdnem szereztünk egy wii-t, de aztán mégsem. Bowlingozni akartunk utána, de nem volt pálya emberi időben este 8 körül.

Kultúrrovatunk szenvedi el a legtöbb kárt mostanában, de nem annyira van kedvem most nagyon politikai felütésekkel foglalkozni, a munkám mást nem érdekel, viszont ezek az élmények, amikkel mostanában találkozom, azok nem hétköznapiak. Ráadásul recenziót írni mindig nagyon kedves elfoglaltság, mert nem kell nagyon semmilyen formai dolghoz kötni magamat. Így történt tehát, hogy úgy döntöttem a januári táncdarab után, miszerint minden hónapban meg kell tekintenünk valami színházi alkotást és februárra a sors ismét a tánc világába vezetett minket szerelmemmel. Lippai Andrea és FlamenCorazon Arte Táncszínház elődásában a “Szívemben tenger szenvedélyem” című Lorca emlékestet tekintettük meg.

Kissé bekésve dehát akkor leírom már, hogy hogyanis volt az amikor mi így 5-en

A Sajnos Vacsorák következő állomásaként az Andrássy úti Abszint éttermet próbáltuk be.

Midőn az elmúlt hétvége előtti szombaton Bubucnál aludtam, és időnket Playstationözéssel töltöttük, tekintettel arra, hogy a JÁTÉKKONZOLT kölcsönadtam neki, valamiért felmerült az “Elvesztettem zsebkendőmet” nevű opusz. Erre én akkor azt bírtam mondani, hogy:

Termesztettem kendert bőven,
Szívott anyám, érted.

Az egyre biztosabb, hogy a spanyoloké lesz a jövő, illetve a latinoké, akik spanyolul beszélnek. Van ez az Alejandro Gonzáles Inárritu, aki a cimbijével együtt (Guillermo Arriga) egyre bátrabban dobja az amerikai köztudatba a világ másképpen látásának felvételeit. Most jött elő egy olyan, a glóbuszt átfogó, egymásba olvadó szálakkal operáló kompozícióval, ami nem csak 2 órára lefoglalni, de foglalkoztatni is képes. Ráadásul csak kicsit mese, akár igaz is lehetne.